Elkapott őrből. Kék szemedet és hülye nevetését. Vicces, nem igaz, hogy úgy tűnik, hogy a legfurcsabb helyeken találunk boldogságot.

Csak próbáltam lenni, létezni, újra megtalálni magam. A széttöréstől önzőnek, koncentráltnak, határozottnak voltam.

nőtt fel indiai

Napjaimat rutinszerűen, vallásosan végeztem. Békét találni az egyszerűségben, kegyelemben a körülöttem lévő emberekben.



Megállapítottam, hogy a boldogság egy országúti dalszöveget robbant ki egy lámpatestnél, sajtburgert és krumplit oszt meg a legjobb barátokkal, csendben ülve a csillagok alatt. Megtanultam, hogy a szerelem nem pusztán egy emberre összpontosít, és nem egyetlen érzés. A szerelem tranzitív emberek, helyek, emlékek.

De akkor jöttél. Minden kar és a kéz, a vállak és a mosoly. Először félénk és türelmes. Figyelem, amikor szükségem volt rád. És elvonja a figyelmét, amikor nem tudtam, hogy erre van szüksége.

Nem próbálta megmondani a helyes dolgokat; nem próbáltál olyan ember lenni, mint amit akartam. De valahol a késő esti órák és a tequila felvételek rendetlenségében nem én változtam meg. Ez volt te.



Akartál lenni az ember, akinek szüksége volt, azt akarta lenni, hogy megjavítsa, amely rögzíti a megtört szívemet. De nem lehetsz ezek a dolgok. És sajnálom.

Sebesült nő vagyok. Nem pusztult el, még mindig erős. De egy nő, akinek a szíve összefonódik a múltbeli férfival, aki még mindig gondolkodik róla csendes reggelenként, aki ezeket az emlékeket még mindig elhalványult filmszalagként játssza le, és párnába sóhajt.

Nem akarom őt. De még mindig szeretem. És imádni fogja egy darabig. Látod, ez a szerelem esésének legnehezebb része. Ismét egészségesvé válsz, de még mindig vannak azok az emlékezet-rések, amelyek emlékeztetik neked, hogy igen volt igazi.



Sajnálom, hogy nem szeretlek. Ez nem az én választásom, hanem öntudatlan érzés. Nem szeretlek téged, mert a szívemet még mindig valaki más rendetlensége megragadja. Nem szerethetek téged, mert túl önző vagyok, elszánt és elégedett vagyok azzal, hogy önmagában a lány vagyok.

Nem vagyok gyászoló nő. Nem vagyok nő, akit bántani vagy vigasztalni kell.

Nem vagyok összetört, nem gyenge, nem vagyok alkalmatlan a szerelemre.

Most nem szeretlek téged, nem tudok szeretni egyáltalán épp most.

Van egy kis időm, hogy lélegezzem. Emlékszem, milyen érzés egyedül ülni a hátsó udvaron, és inni a napfényben. Aludni az egész ágyamon, szétszórtan és szabadon.

Időre van szükségem, hogy megtudjam, mi az, amit igazán akarok. Mert most tudom, hogy magányossá válhatom, de nem bánom, hogy egyedül maradjak.