Az egyik órámban a középiskolai évfolyamomban volt egy tanár, aki azt mondta, hogy nem számít, mit csinál, vagy milyen messzire szívét ingadozza, csak egy Facebook-on elkészített képet kell készítenie, amely visszahozza volt férjéhez. Azt mondta, hogy a szíve még mindig ütött, a gyomra pillangókkal csapkodna annak ellenére, hogy évek és évek óta voltunk együtt. A nő egy része még mindig szerette őt.
Abban az időben emlékszem, hogy ezt hülyenek találtam. Emlékszem, hogy azt gondolta, hogy csak tovább kell haladnia. Alig tudtam, hogy hamarosan megtanultam, hogy a szeretet alkalmatlan, ha igaz. Nincs jobb teendő, amit tehetne.
Megpróbálod irányítani, elpusztít téged.
Megpróbálja bebörtönözni, rabszolgává téged.
Megpróbálod megérteni, így úgy érzi, hogy ilyen elveszett a világban.
Nem szelídítheted meg a legalacsonyabb erőt. Ez az oka annak, hogy a tanárom továbbra is szereti volt férjét. Ezért szeretlek még mindig.
Te vagy az izommemóriámban, a testem minden része emlékszik, milyen könnyű volt becsúsztatni a kezem a tiédbe, milyen könnyű volt a fejemet a vállamon fektetni. Lecsukott szemmel göndöríthetek ön ellen, vagy azokban a napokban, amikor elfelejtettem, hogyan kell csinálni valamit. Majdnem biztos vagyok benne, hogy elfelejtem kerékpározni, mielőtt elfelejtenék, milyen könnyű volt szeretni téged.
Soha nem leszek képes szeretni valakit olyan tiszta és egyszerűen, mint szerettem téged. Elvitte tőlem a legtisztább részt, a teljes szívemet, és ez még mindig a kezedben rejlik. Tíz év az úton, ha szükséged lenne rám, és ezer mérföldre lennél, mindent eldobnék, és második gondolat nélkül repülnék hozzád. Nem számít, milyen messze járok, akivel vagyok, egyenesen visszajöttem hozzád.
Te mindig az első vagy. Az első igaz, igaz szerelem. Lehet, hogy egy égő házban nem tud elmenni, én pedig égettek veled, a tűz körülöttünk és mindannyian. A szél továbbra is suttogni fogja a neved a fülemben. Te vagy az a részem, amely bezárva marad, és én még nem is tartom a kulcsot. Szeretlek, mindig is fogok.
